2017. április 10.

Hulladékcsökkentés: küzdök, mint disznó a jégen

Hulladékcsökkentés: küzdök, mint disznó a jégen


Amikor kitűztük ezt a kihívást, annyi volt a fejemben, egyelőre legyen az a cél, hogy az eddigi, családi hulladékmennyiséget csökkentsem. Akármennyire is tartom magam haladónak, azt azért én sem gondoltam, hogy a zero waste, vagyis a nulla hulladék elérése első körben ilyen nehezen megvalósíthatónak tűnik majd.

Szuszogok rendesen.

Az hamar kiderült, hogy a családban keletkező hulladék nagyon nagy részének a gyerek elég speciális étkezése az origója. Az életallergiák, érzékenységek miatt van pár dolog, amit - hiába feszültem bele eddig az évek alatt -, nem tudom kiváltani. Itt most nem a gluténmentes kenyérre kell mondjuk gondolni, vannak összetettebb ügyek is.

Az az elején is világossá vált, nem azzal van a gond, hogy legyenek nálam megfelelő cuccok, mert erre fel lehet készülni. A kis vászonyszütyőket tartalmazó szatyor, még plusz egy-két darab bevásárlószatyorral mindig nálam van, ez nem probléma, nagyobb bevásárlásokra pedig szintén fel lehet készülni. Ha csak ennyi lenne és mondjuk belátható távolságra lenne egy-két olyan bolt, piac, ahol mindent el tudok egy menetben intézni, akkor az kvázi álomszerű lenne.

Illetve még az látszik, hagy a hulladékunk nagyon nagy része komposztálható lenne, de ezt itthon még nem tudom megtenni. Szerencsére nagyon jó, összetartó lakóközösségünk van, most volt lakógyűlés is, és vállaltam a komposzt-ügyet, úgyhogy ez a része remélem, mielőbb megoldódik, tehát ezt vehetjük jó hírnek is.

Rájöttem, hogy amúgy én egy hétig is ellennék reszelt céklán, meg grillezett spárgán és a férjemnek is sikerült már tegnap olyan magyar paradicsomot találnom, ami nincs túlcsomagolva és isteni íze van.

Most azt gondoltam ki, hogy megpróbálom a gyerek speckó kajáin kívül eső dolgokat racionalizálni, aztán addig egyrészt gondolkodom, hogy azokkal mit lehetne kezdeni és majd egy kicsit később térek rá a megoldásra.

 lesswaste.jpg

És itt már rögtön jön is egy fontos tapasztalás: az alapdolgokkal is annyit kell egyelőre küzdenem és logisztikáznom, hogy a bonyolultabbakba most nincs is időm belegondolni.

Kezdve azzal, hogy egy liter tejet nem tudok csomagolásmentesen venni ott, ahol én lakom. A másik tapasztalás az, hogy oké, pár dolog kivitelezhető, de akkor tényleg erre megy el a fél életem. Mert lenne tej, csak az ellenkező irányban azzal, ahol a tojást szerzem be. Ide például egy hét alatt nem sikerült eljutnom. Pécsett, a férjem szüleinél ez nem probléma, hetente több alkalommal jön a tejesautó és mindenki mehet ki a kis üvegével.

A boltokban sehol nem ütköztem ellenállásba a kis vászonszatyraimmal, (az ALDI-ban csak kivették és úgy mérték le, de mindezt mosolyogva és kedvesen tették) és meglepett, hogy a piac bizonyult keményebb terepnek. Mindenki úgy nyúl a nejlonzacsiért, mintha nem lenne holnap. Az is igaz, ha így haladunk, kérdéses, hogy lesz-e egyáltalán...

A legnagyobb meglepetésemre a kedvenc helyemen estem először jobban pofára, ott nem fogadták el a kis dobozaimat, amit a sajtoknak vittem. Ennek még utána kell néznem, hogyan szól pontosan a szabályozás.

Máshol pedig kvázi felelőtlen voltam, mert ha „nem visz zacskót, összetörik a bébimángold, hát még a cserepes koriander…”

Párszor már merengtem rajta, és most újra beigazolódni látom azt az elméletemet, hogy a nejlonzacskó a törődés egyik sajátos formájává vált.

Kicsit azt is érzem, hogy nem igazán kezelnek felnőtt, döntésképes embernek az árusok, érdekes volt hallani, ahogy egy pultban a fiatal lány tukmálja a zacskót az árut épp nekem átnyújtó nőnek és az utóbbi, a foga között sziszegve morog vissza „nem kér…”!

Furcsa volt látni, hogy az amúgy termelői piacon kilószámra tapsolódtak el a zacsik, és beletették még egybe és még egybe az árut. Azt matekoztam, hogy itt talán több fogy, mint egy sima boltban, hiszen több árusnál veszünk több portékát és mindenki belerakja, ha nem vagyunk felkészültek.

 Kedvencem amúgy a  „biztos, hogy betegyem a krumpli mellé a hagymát”? Típusú kérdések voltak.

Egen. Mi a bánat baja lehetne ugyanis hazáig? De ezt csak magamban motyogom, nyilván. És akkor mindig jön a „hát, jó, maga tudja” típusú nézés, fejbiccentés, vagy csak úgy simán bele az arcomba, némi körítéssel, hogyaszondja: k”i fog folyni, meg fog törni, el fog törni, nem lesz az jó”. A kedvencem az, hogy az árus belerakja nejlonba és akkor én úgy már nyugodtan be tudom tenni a dobozkámba. Azért ilyenkor felüvölt a bennem élő Bea Johnson.

Furcsa kísérlet ez, az biztos, van, amikor van humorom mosolyogni hozzá, van, amikor csak tényszerűen intézem a dolgokat, hogy gyorsabban haladjak a sorban.

De eddigi pályafutásom kétségtelenül legkihívásosabb projektjébe kezdtem most és tényleg sok mosolygás kell hozzá, mert ab start UFÓ-nak néznek.

A férjem  meg már megint röhög, mert szerinte amikor helyzet van, látszik a fejemen a harc.  Azért ne gondoljátok, hogy full szenvedés az egész nyereség nélkül: érezhetően kevesebb lett itthon a szemetünk, tehát már rövid távon is van eredmény.

Szóval eddig nem volt habkönnyű galopp, nincs ezen mit szépíteni, még alakítom a rutinokat. Az biztos, hogy ennek a kezdeményezésnek itthon azért még nagyon nincs megágyazva, de nagyon remélem, hogy azzal, hogy ráirányítjuk páran a figyelmet a problémára, el lehet érni valami a témában.